Svédországi vízivad vadászat

20 centiméteres hó és -17 °C-os hideg fogadott bennünket a Botteni-öböl partjainál, a Söderhamn városa melletti szigetvilágban, mi azonban csöppet sem bántuk a hideg svéd reggel zordságát, mert az számunkra csak még hitelesebbé tette a végtelen, hófödte tundrák és jeges tengerek vadászatának élményét.Kora hajnalban elindultunk, hogy már az első érkező madarakat csővégre kaphassuk. A szigetek közt csónakkal közlekedtünk. Ha nem sikerült volna egy madarat se lőnünk, akkor is lenyűgöző látványt nyújtott volna a tenger fölött felkelő nap. Mikor láthat ilyet egy hozzám hasonló alföldi gyerek? Egy talpalatnyi sziget sekély öblében kidobáltuk a csalikacsákat. Ezután kigázoltunk a partra. Itt jegyezném meg, hogyha az ember térdig merül a jeges habokban, ott már nem sokat segít, ha nyércolajjal teszi vízhatlanná bakancsát. De sebaj! Fűti az embert a kalandvágy. Elhelyezkedtünk a fák mögött, és vártunk… csak vártunk… Egyszer csak egy madarat láttam közeledni a távolból. Nem láttam még ilyet azelőtt. Alakját messziről leginkább egy sirályéhoz tudtam hasonlítani, de attól is határozottan különbözött. Ott a tengeren csak a sasokra és a hattyúkra van tilalom, ez pedig láthatóan nem volt egyik sem. Egyre közeledett. Ránéztem a helyi kísérőre. Bólogatott, így rálőttem a madárra, az pedig élettelenül zuhant le – szerencsénkre a szigetre, jól látható helyen. Mind odaszaladtunk, és egy igazán különös állat teteme feküdt előttünk. Melle és feje világosbarna, hasa fehér, háta és szárnyai szürkésbarnák, de a legérdekesebb a feje volt: Csőre leginkább egy rég kihalt őshüllő fogakkal teli szájára hajazott. Nagy bukó tojó, mint azt nagy nehezen lefordítottuk. Visszaálltunk hát leshelyeinkre. Nem sokkal ezután újabb látogatónk érkezett: vadászatunk eredeti célja, a helyiek által csak „aranyszeműnek” hívott kerceréce. Éppen szállt volna a műkacsákhoz, amikor a sörétszemek megálljt parancsoltak neki. Nem mentünk érte, mert a vízre esett, és csak lassan, a sziget megkerülésével bírtunk volna érte menni.  Inkább vártuk, hátha többen is követik. Így azonban végignézhettem, ahogy életem első kacsáját a hullámok mind messzebb és messzebb sodorják, mígnem látni sem lehetett. Nagy sokára még egy réce érkezett mögülünk, melyet (későn észrevéve) egy szerencsés kapáslövéssel sikerült terítékre, pontosabban vízfelszínre hoznom. Ekkor már nem is álmodoztunk nagyobb récecsapatokról, ráadásul egy hóvihar is közeledett felénk, melyet nem szívesen töltöttünk volna a nyílt tengeren csónakban, így a madarat kihalászva visszaindultunk szállásunkra.

Ragadics Péter 12/A